Lovak napjainkban

Fogathajtás

A lovak szerepe az előző évszázadokhoz képest napjainkra nagyban megváltozott, a hadászatban szinte egyáltalán nem találjuk meg őket, a mezőgazdaságban csak bizonyos területeken jellemző az igába fogásuk. A tenyésztés és a fajták fenntartása mellett azonban olyan terület is akad, aminek hagyományai ma is töretlenek. A fogathajtás már az ókori görög olimpiák versenyszámai között is szerepelt. Az első szakszerűen megörökített kocsiverseny Homérosz Iliászában olvasható. A kocsiversenysport a római császárok korában óriási méreteket öltött. A Circus Maximusban a pompás lovakat, fogatokat és hajókat Augstus császár korában 150 ezer néző, Domitianus uralkodása alatt 385 ezer néző láthatta időről időre. A fogathajtás, mint modern, szervezett sport azonban alig több mint 100 éves múltra tekint vissza. A Nemzetközi Szövetség ( FEI ) 1970 - ben tette hivatalos sportággá, és a határozat értelmében az első hivatalos Európa - bajnokságot éppen Budapesten rendezték 1971 - ben, négyesfogathajtó kategóriában. Egynapos versenyeket főként bemutatás céljából rendeznek, sokszor amatőr hajtók részvételével. A megyei, területi versenyek és bajnokságok általában kétnaposak. A hazai és nemzetközi hivatalos A és B kategóriás versenyek három napon keresztül folynak. A versenyeket egyes - , kettes - , és négyesfogathajtó kategóriában rendezik. Ezt kiegészíti a pónifogathajtás is kettesfogathajtó kategóriában. Maga a fogathajtás három versenyszámból áll. A díjhajtásban vizsgálják a hajtó és a ló kapcsolatát, különleges engedelmességi formulákat. Értékelik a ló ápoltságát, és a hajtóval való összképet is. A maraton hajtás során a fogatoknak általában 6 - 7 vizes, illetve dombos akadállyal kell megküzdeniük. Az akadályhajtásban egy meghatározott, szűk időn belül kell a versenyzőknek sikeresen célba érniük. Új színfoltja a fogathajtó sport nemzetközi versenyeinek a mozgássérültek egyesfogathajtó világbajnoksága. A legtöbb hajtó lipicai lovakkal dolgozik, mert hazánkban ennek a fajtának a tenyésztése a legelterjedtebb. A fogathajtó sport a Magyar Lovas Szövetség legeredményesebb szakága. Fogathajtóink napjainkban a világ élvonalához tartoznak.

Fogatos lovak nevei

Nyerges
A fogatban ( kettes, hármas, négyes, ötös, hatos, hetes fogatokban ) az a ló, amelyik a kocsi rúdja mellé bal oldalra van befogva. A nyeregből hajtott fogatok esetében ezt a lovat valóban felnyergelik.
Rudas
A fogatban ( kettes, hármas stb. fogatban ) az a ló, amelyik a kocsi rúdja mellé jobb oldalra van befogva.
Gyeplős
Négy vagy több lóból álló fogatokban a nyerges elé fogott ló.
Ostorhegyes
Négy vagy több lóból álló fogatokban a rudas elé fogott ló.

Military ( lovastusa )

Ez a sportág a katonaság által szervezett távlovagló versenyekből fejlődött ki, melyet először terepversenyekkel, később díjlovaglással egészítettek ki. Military International néven 1905 - ben Brüsszelben írták ki azt az összetett versenyt, melyről a sportág elnevezése származik. Nálunk lovastusának és háromnapos versenyszámnak is nevezik, mivel három különböző versenyszámot foglal magába. A díjlovaglást a díjlovagló négyszögben kell teljesíteni. A terepverseny négy szakaszból áll. Az első és harmadik szakasz ösvényeken, utakon keresztül vezet. A második szakasz az akadály - versenypálya ( Steeple - Chase), míg a negyedik szakasz a terepakadály - pálya ( Cross ). A military harmadik eleme az ugróversenyszám.

Távlovaglás

A mai lovasportok közül talán a távlovaglás az, amely célját tekintve a legkevésbé változott a korai évekhez képest. A legendás hírű Bukephalosz Nagy Sándort állítólag 18 ezer kilométeren át vitte a hátán, de a fennmaradt adatok szerint az amerikai póniexpressz egyik lovasa hat hónapon át hetente, a hét három éjszakáján, 48o kilométert tett meg lovával. A 19. század végén a katonaság rendezett hosszabb távon távlovaglóversenyeket. A magyar lovasok és lovak az 1892 - ben Bécs - Berlin között megrendezett távlovaglóversenyen átütő sikert értek el. Mivel sok ló nem élte túl ezeket a megpróbáltatásokat, ma már igen szigorú szabályok mellett rendezik meg a távlovaglóversenyeket. A Nemzetközi Lovas Szövetség 1980 ban hivatalos szakágává nyilvánította a távlovaglást. ( Hazánkban először 1988 - ban rendeztek távlovaglóversenyt, ám a sportág fiatal hazánkban több évezredes múltra tekint vissza, őseink már a kalandozások idején is nagy távlovasok voltak. Némi túlzással ugyan, de a hazai távlovas történelmet akár eddig az időszakig is vissza lehetne vezetni. ) A speciálisan erre a célra tenyésztett és felkészített lovakon a versenyzők különböző távokon ( 30 - 120 km) indulhatnak. A pálya előre meghatározott útvonalon halad, s változatos terepviszonyokkal rendelkezik. A távlovagláshoz hasonlóan a távhajtás is tereppályán zajlik. A hajtóknak kijelölt terepe kell a természetes akadályokon áthaladniuk, a lehető legrövidebb idő alatt. A távlovagló, illetve távhajtóverseny összetett képet mutat lóról és lovasáról egyaránt. A ló belovagoltságát, idomítottságát, irányíthatóságát, tulajdonságait, a versenyző idomítási és állóképességét is próbára teszi. A verseny több szakaszból áll. Az egyes szakaszokat - minimum 40 kilométerenként - megállók választják el egymástól, ahol minden esetben állatorvosok vizsgálják meg, hogy a lovak továbblovaglásra, illetve hajtásra alkalmas állapotban vannak - e. A verseny győztese az, aki a legrövidebb idő alatt teljesíti a megadott távot. Csapatok esetén az első három helyezést elért csapattag eredményének összege dönti el a versenyt. A lovak egészségi állapotát az állatorvosi kapuknál ellenőrzik. Amikor a lovas beérkezik, az időmérő feljegyzi a beérkezési időt. Ettől számítva 30 percen belül jelentkezni kell állatorvosi vizsgálatra. Bár ez inkább a felnőttek sportja, egyre gyakrabban rendeznek gyerekek részére is, főleg távhajtó versenyeket. Természetesen itt sokkal kisebb a táv és a pálya is könnyebb, viszont a szabadban, hegyen - völgyön próbálhatja ki magát a fiatal lovas vagy hajtó.

Lovastorna ( voltizs )

Már az ókorban is izgatta az embereket, hogy bátorságukat és ügyességüket a vágtató lovon akrobatikus gyakorlatokkal bizonyítsák. A régi Rómában például az ilyen feladatok a jómódú ifjak lovaglóoktatásának részei voltak. A reneszánszban a voltizs aztán önálló sportággá fejlődött, nevét a francia befolyásnak köszönheti ( la voltige ). A sportág jellegét az olasz voltigare szó is mutatja, melynek jelentése röpködni. Ez kifejezi a lovon végzett tornagyakorlatok könnyedségét, a fel - és leugrásokat, hiszen a voltizs a lovaglás és az akrobatikus torna ötvözete. Általában lóháton zenére végrehajtott tornagyakorlatot jelent. Némileg eltérhettek a sportág ma ismert gyakorlataitól a lovagkori tornagyakorlatok, ám céljuk megegyező volt ezzel, a lovasok, esetünkben lovagok ügyességének fejlesztéséét szolgálták. Csakúgy, mint a 19. században a magyar huszároknál, akik a lovon való ülés javításának céljából edzették magukat hasonlóképpen. A 20. században felívelő voltizs 1920 - ban és 1928 - ban olimpiai sportág is volt. Napjainkban leginkább a gyermekek sportja. A lovastorna kitűnő lehetőség arra, hogy játékosan, szinte észrevétlenül tanítsuk meg a gyereket bízni a lóban. Mivel a gyakorlatok végrehajtásához több gyerek együttes, jól összehangolt munkájára van szükség, az edzések kiváló csapatépítő alkalmak is egyben. A lóval való első kapcsolatteremtéshez a legkisebbeknek is nagyszerű élmény. A gyerekek kiskorukban a lovat sok esetben egy élő mászókának vagy játszótársnak tekintik, élőlényként kezelik a tornaszert, és nem csak egy eszköznek. Közben megtanulnak bízni az állatban és megértik, hogy nem elég fel - le ugrálni rá, ápolni is kell, ezenkívül hogy a tornagyakorlatokban rendszer van, és vannak bizonyos szabályok, amiket be kell tartani. A voltizslovakat szeretettel gondozzák a gyerekek, miközben megtanulnak bánni a lóval, megtanulják, hogy az ápolás és ellátás éppolyan fontos, mint maga a sport. A lovastornánál a lóval való érintkezés folyamatosan testközeli. Minden lovastornász állandóan tudatában van annak, mennyire függ lova jóindulatától és szorgalmától. Ennek következménye a hálás és körültekintő együttlét.
A voltizs tulajdonképpen a lovaglás előszobája, a ló közelségét már fiatalon elfogadó és megszerető lovasok mozgáskultúrája és magabiztossága a későbbiekben kitűnő alap lehet a sportszerű lovagláshoz. A voltizsedzések bemelegítéssel kezdődnek, maguk a lovastornászok következetesen felkészülnek a lovon zajló edzésre. Ez magában foglalja az általános erőnléti edzéseket, többnyire futást, gimnasztikát, nyújtó és lazító gyakorlatokat, valamint a kötelező és kűrelemek szárazedzését a talajon vagy a tornalovon. Ez a tornásznak ugyanolyan fontos, mint bármelyik más sportban a bemelegítés, hiszen itt is tornagyakorlatokat végeznek a lovon, de ugyanolyan fontos - mint minden más lovassport esetében - a lónak is. A lóval való edzés minden esetben a lovak bemelegítésével kell, hogy kezdődjön. Talán érdemes megfontolni, hogy mielőtt a hobbilovas vagy a díjugrató felül a lóra, ő is bemelegítsen, hiszen sok kisebb húzódás vagy törés elkerülhető a lovasbaleseteknél, ha nem csak a ló laza kellően, hanem a lovas is.
Ahogy a talajtornához, a voltizshoz is szükség van minimális mozgékonyságra. Aki nem a versenyeket tűzte maga elé célul, annak természetesen nem kell kitekernie a lábát, hanem lehetőségeinek keretein belül is élvezetet találhat a tornában. Ennek ellenére már a legegyszerűbb gyakorlatok is fejlesztik a mozgékonyságot. Egyes izomcsoportok megfeszítését és ellazítását célzottan kontrollálják, ezzel javítják a test általános érzetét. A lovaglás egyébként is odafigyelést, összeszedett, állandó kontroll alatti, tudatos mozgást igényel a lovastól. Ez még inkább igaz, ha lovaglás közben tornamutatványokat hajtunk végre, vagy fel és le ugrálunk egy lóról. Az egyes izmok elszigetelt működtetésének képessége is nagy jelentőséggel bír a lovaglás szempontjából. A voltizs ezt a képességet hatékonyan fejleszti, így hasznára válhat a fiatal lovasnak a későbbi díjugratáson vagy főleg díjlovagláson történő eredményes szerepléséhez. Legtöbb kezdő lovas a lóról történő leeséstől, vagy a lóval történő eleséstől fél a legjobban. Tudomásul kell venni, hogy aki lóra ül, annak számolnia kell azzal, hogy valahogy el is kell kerülni róla. Optimális esetben szépen, nyugodtan leszáll a lovas, de bizony előfordul, hogy hirtelen, vagy nem önszántából kell elhagyni a nyerget. Ilyenkor nem kell itt feltétlenül a ló rosszindulatára gondolni, egy megcsúszás vagy az erdőben egy váratlan ág előkerülése is okozhatja a gyors helyváltoztatás okát, és ilyenkor nem mindegy, hogy pánikszerűen, vagy rutinnal hagyjuk el a ló hátát. Sok esést meg lehet előzni, ha a lovas nem félne az eséstől. Aki fél, merevvé, görcsössé válik, elveszti az egyensúlyát, az esés pedig egyre bizonyosabbá válik. Ha azonban a lótól való elválás tényleg elkerülhetetlen, a félelemtől mentes lovasnak minden adu a kezében van. A laza test szinte önmagán segít. Aki lazán esik le, automatikusan legurul. Aki ezzel szemben görcsösen a félelemtől, azt az a veszély fenyegeti, hogy már az ártalmatlan eséseknél is súlyosan megsérül. A voltizsnál nem szálnak le a lóról. Lecsúsznak, siklanak és ugranak minden variációban. Gondoljunk bele: például egy 150 cm magas gyerek, aki egy 165 cm marmagasságú lovon áll, jó háromméteres magasságból néz le, mielőtt vágtában leugrana a lóról. Ez nem különlegesség, hanem egy gyakorlat, amelyet a voltizscsoportok szinte minden kűrjében többször is végrehajtanak a résztvevők. Mivel az edzéseken természetesen a korrekt legurulást is gyakorolják, a kockázat minimális, és a gyerekek teljesen félelemmentesek.A versenyeken és a lovas rendezvényeken az alig iskoláskorú gyerekek a nézők számára elképesztő dolgokat mutatnak be, és minden esetben kivívják elismerésüket.
A ló hátán a lovastornász gyerekek játékosan megtanulnak a ló mozgására hagyatkozik. Már a hat alapgyakorlat ( alapülés, zászló, malom, lengés, állás, olló) nagymértékű egyensúlyérzéket követel meg, és a ló mozgásának érzését. A saját súlypontjukat a lóéval kell összhangba hozniuk, méghozzá nemcsak alapülésben, hanem a különböző tornamutatványok közben is. Sok lovastornász szinte a holdkóros biztonságával mozog a ló hátán. Egy normál kezdőnek ezzel szemben sokat kell dolgoznia, hogy egy minimális lazaságot és biztos egyensúlyt érjen el a nyeregben. Aki már lovastornázott, általában nagyon gyorsan halad a lovaglás tanulásában is. A lovagló voltizsáló a normál kezdőnél sokkal ritkábban is esik ki a nyeregből, hiszen nem olyan könnyű kizökkenteni az egyensúlyából. Mindenkinek van veleszületett ütemérzéke, csak nem biztos, hogy ez egyezik a lóéval, ezért az esetek túlnyomó részében ezt gyakorolni kell, át kell állni a lovaglás idejére a ló ütemérzékére. Éppen a versenyszerű lovastorna támaszt magas követelményeket az ütem és ritmus tekintetében. A megfelelő időzítéshez való érzék rendkívül fontos. Azoknál a gyakorlatoknál például, amelyekben több tornász vesz részt, minden attól függ, hogy a résztvevők egyezzenek a számolóütemben és a gyakorlat ritmusában. Csak akkor sikerülhet, ha a megfelelő pillanatban kezdik és fejezik be, engedik el, vesznek lendületet vagy lökik el. Az ütem a ló kiképzési skáláján egészen elöl áll. A jármódok tisztasága minden lecke előtt való. A ló ütemének felismeréséhez, lovaglásához és megtartásához azonban a lovasnak fejlett ritmusérzékkel kell rendelkeznie. Ennek az ütemérzéknek a fejlesztéséhez a voltizsálás kimondottan hasznos. A csapatszellem minden tornászcsoportban elengedhetetlen. Bár a versenyeken a kötelező gyakorlatoknál mindenkit egyenként értékelnek, a kűrben a különböző képeket több tornász közösen hajtja végre, és a versenyeken elért összesített eredmény számít. Ez elősegíti az összetartást. A voltizscsoportban mindenki fontos. Éppen a kűrgyakorlatokhoz van szükség sokféle különböző képességre és alkatra. Kicsitől nagyig, a filigrántól az erősig, mindenki hozzájárulhat a sikerhez. Ezenkívül a csoport csapatdinamikára tesz szert, gyakran csak ez teszi lehetővé a különleges teljesítményeket. A lovaglás ezzel szemben elsősorban egyéni sport. Kezdetben mindenki a saját sikeréért küzd. A verseny vagy akár az istálló légköre azonban jelentősen függ attól, mennyire készek az egyéni versenyzők elismerni más lovasok tehetségét és teljesítményét, vagy tanácsokat és gyakorlati segítséget nyújtani a gyengébb lovasoknak. Mások teljesítményeit és sikereit nem irigyelni kell, ezeknek pozitív kihívást kell jelenteniük.

Díjugratás

Több száz éve kezdődhetett, nem is tudjuk pontosan, ki találta fel. Egyes történészek szerint már a korai nomád népeknél előfordulhatott, hogy kisgyermekeket és terhes asszonyokat oldalt ültettek fel a lóra vagy más hátas állatra, hogy kényelmesebben viseljék el a hosszú utazást. A legelső olyan nyergek, melyek valóban abból a célból készültek, hogy a lovas oldalvást üljön rajtuk, a 12. sz. környékén alakulhattak ki a Közel - Keleten, illetve Egyiptomban. A 14. században Anna királynő népszerűsítette, hogy a kor hölgyei öltözékükhöz méltóan utazhassanak. Az akkor használt korai dámanyergek nem is hasonlítottak a ma használatosakhoz: a hölgyek teljesen féloldalt ültek rajta, a nyeregnek sokszor karja is volt, mint egy igazi karosszéknek. A 16. században a málhanyergek voltak nagy hatással a fejlődésére. Ekkor már a dámanyereg egy szarvval rendelkezett, mely jobboldalt középen helyezkedett el. A szarvat Medici Katalin feljebb tetette, így átvethette rajta a lábát, nagyobb biztonságban érezve magát. A kengyel használatát is ő vezette be. A 19. században fejlesztették ki a második szarvat, ettől kezdve az előkelő hölgyek ilyen nyerget használtak vadászathoz, sétalovagláshoz. Akkoriban nem is tartották illendőnek, ha egy hölgy lovagló ülésben, lábait a lovon átvetve lovagolt. A dámanyereg, vagy ahogyan sokan nevezik, amazon nyereg az 1930 - as években kisebbé, könnyebbé vált, szerkezete erősebb lett. Kialakult a modern dámanyereg, ám a második világháborút követő általános elszegényedés és a nők az irányú törekvései, hogy a versenyeken a férfiakkal együtt rendes lovagló ölésben indulhassanak, nem tett jót a dámanyereg népszerűségének. A női nyereg letűnt a színpadról, mint azon idők maradványa, amikor e téren nagy különbség volt férfi és nő között. A stílus csak 20 - 30 éve kezdett újjáéledni, és bár elmondhatjuk, hogy reneszánszát éli, a dámanyereg ma mégis kuriózumnak számít. A lovak és a női nyereg szeretete Angol állami pecsét a királynőt lovon, női nyeregben mutatja. Ilyen példaképpel a dámalovaglás a szigetországban nem is halhatott ki, az 1974 - ben alapított Side Sadie Association ( Női Nyereg Egyesület ) 1200 tagot tart számon. Évente egyszer kézikönyvet adnak ki tagjaik számára, ismertetik a versenyek szabályait, valamint elismert bírák és kiképzők listáját. Az évente nyár végén megrendezésre kerülő Nemzeti Show keretében a legjobb lovarnőket Az évi női nyereg lovasa címmel tüntetik ki. Mind Franciaországban, mind Svédországban és Németországban a női nyeregben lovaglók dámalovas szervezeteket hoztak létre. Hollandiában a lovas rendőrség is tagja a női nyereg egyesületnek. Magyarországon 2003 - ban alakult meg a Magyar Dámalovas Egyesület.

Csikósok

A csikósok egykor igen megbecsült tagjai voltak a magyar társadalomnak, a pásztorok közötti ranglétrán a legelőkelőbb helyet foglalták el. A ménesek gondozása, hajtása az ő feladatuk volt, mára ügyességüket jobbára csak versenyeken, bemutatókon láthatjuk. Jellegzetes lószerszámot használnak ma is, ez az úgynevezett patrac, a heveder nélküli nyeregféleség. Terelőeszközük a saját maguk készítette, díszes karikás ostor, mellyel a ménest terelik. A csikósok legfontosabb társa hátaslovuk, akit sok mindenre megtanítanak. Régen hasznos hasznos módszer volt a lófektetés, így az éles szél és a támadók elől is megmenekülhetett ló és lovasa. Ma a csikósbemutató ügyességi gyakorlatai között szerepel a lóültetés és kendőlopás mellett. Egy történet szerint réges - régen egy német úr fogadást kötött egy alföldi csikóssal, hogy az ő kutyája okosabb a lónál. Azt állította, hogy a kutya azért okosabb, mert utasításra leül, lefekszik, erre a csikós bebizonyította neki, hogy az ő lova is képes ugyanerre. Azóta ez a mutatvány a csikósok körében hagyománnyá vált. A csikósoknak nem volt más eszközük, amivel megvédjék a méneseiket a rablóktól és a vadállatoktól, ezért megtanultak mesterien bánni az ostorral, ami nem csak fegyver lett, hanem játékaikban is szívesen használták. Külön attrakciónak számít a pusztaötös. Maga a produkció abból áll, hogy a csikóslegény a két hátulsó ló hátán állva hajtja a magyaros stílusban összefogott lovakat. Koch - ötösnek is nevezik, mert a bravúros mutatványt Ludwig Koch osztrák festő álmodta vászonra 1923 - ban, bár a képet valójában később keltetett életre a kiváló magyar lovas, Lénárd Béla. Régi metszetek között kutatva nemrég egy 1845 - ből származó cirkuszi plakátra bukkantak. A képen magyaros kantározású, összefogott együttes két hátulsó lován állva a magyar csikós összesen kilenc lovat hajtott. Ma már a csikósok egymás rekordjait döntik meg, már 16 lovat is hajtottak egyszerre. Ezekhez a bemutatókhoz igen jól betanított, rendkívül ügyes lovasemberekre van szükség, hiszen az erős iramban hajtott lovakon bemutatott pusztaötös valóban igazi lovas bravúr.

Magyar huszárok

A könnyűlovas magyar katonákat nevezik huszároknak közel ötszáz éve. Az elnevezés valószínűleg az olasz corsaro ( jelentése vágtató, futár ) szóból ered, mellyel talán a 14. században, Itáliában nagy számmal zsoldosként szolgáló könnyűlovas magyar katonákat illették. A huszár alakja a 15. századi forrásokban jelenik meg, mint páncél nélküli, legfeljebb sisakkal ellátott, lándzsás, pajzsos lovas vitéz. A huszárság hőskora a 16 - 17. századra, a török elleni harcok idejére tehető. Európában a hétéves háború, majd a napóleoni hadjáratok alatt szereztek hírnevet. A huszárok egyenruhája, fegyverzete a 18. században az európai országokban is elterjedt, és az elnevezést is átvették. Az 1848 - 49 -es szabadságharc csatáiban kiemelkedő bátorságukról ismét tanúbizonyságot tettek. Az első világháború lovasrohamaiban vitézül harcoltak, és még a második világháborúban is szembeszálltak a modern fegyverekkel és tankokkal. A magyar lovasság utoljára a második világháborúban Nyikolajev városánál bocsátkozott harcba 1941 augusztusában. A rendszerváltás után az ország különböző területein egyre több huszár - és hagyományőrző egyesület vállalta magára, hogy az utódoknak is bemutatja a huszárság hagyományait. Korhű ruháikban és fegyverzetükkel felhívják magukra a figyelmet. Parádés felvonulásaik szines0tik, gazdagítják ünnepeinket, csatabemutatóinkat, szórakoztatnak, és közben új ismeretekkel bővítik történelemtudásunkat, erősítik kultúránkhoz való kötődésünket. A Magyar Huszár - és Katonai Hagyományőrző Szövetség is szervez bemutatókat, felvonulásokat országszerte. A hagyományőrző egyesöletek közé tartozik többek között a Történelmi Lovastúra Egyesület ( Budapest ), a Jász Lovasbandérium ( Jászberény ), a Váci Huszárbandérium ( Budapest ) és a Fehérvári Huszárbandérium ( Székesfehérvár ).

A Magyar Köztársaság Lovas Díszegysége

2OO1 – ben megalakult a Magyar Köztársasági Lovas díszegysége, melynek jelenléte hagyományainkra épülve nemzeti ünnepeink méltóságát növeli. A Díszegység feladatai közé tartozik az állami, protokollünnepségeken való felvonulás, az alakzat megtartásával szerves egységet alkotva a honvéd díszzászlóaljjal. A díszegység tagjai lovas rendőrök, hagyományőrzők és amatőr lovasok. A díszegység lovait magyar fajták adják, így például nóniusz, mezőhegyesi és kisbéri félvér és keverék lovak. A díszegység megléte segíti a hagyományos magyar lófajták hasznosítását, megőrzését és bemutatását a nagyközönség számára.

Honfoglaló őseink nyomában

A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! Talán közismert ez a régi óhaj, mely eredete legalább ezer évre datálódik. A magyar lovas íjászok Európa rettegett harcosai közé tartoztak. A technika fejlődésével úgy, mint Amerikában az indiánokat, itt is kiszorították ezeket a harcosokat és a hozzá tartozó félelmetes harcmodort a tűzfegyverek, majd a gépjárművek és egyéb modern harci eszközök. De a lóhoz és a hagyományokhoz hű harcmodor szerencsére nem tűnt el teljesen a magyarságból. Ma is lehet még látni a pusztában vágtató szilaj magyarokat, akik lóháton nyilaznak, vagy félelmetes ügyességgel szerzik meg egyik lovastól a féltett birkabőrt vagy egyéb stilizált ereklyét. Igaz, ma már csak Ópusztaszer, Kaposmérő, vagy egy – egy történelmi – művészeti fesztivál bemutatóhelyein. De aki elmegy megcsodálni ezeket a lovakat, bizony megdobban a szíve látván, mire is képes ember és ló. Ezeken a bemutatókon történelmi hitelességgel láthatjuk viszont a honfoglalás kori magyarok öltözékét és harcmodorát. Nézhetjük, ahogy elengedett kézzel, akár hátrafelé is nyilazva, alig 20 cm átmérőjű repülő korongot találnak el, vagy a karóra tűzött bábukat vágta közben lóhátról aprítják. És bizony könnyen tanúi lehetünk egy kis magyar lovas virtusnak is, hiszen nem lenne igazi a bemutató egy kis birkózás nélkül. Érdemes az ilyen bemutatókat egy kicsit a lovas szemmel is megvizsgálni, mert sokat tanulhatunk belőlük. A gyakorlatok során a lovas szinte mindig használja a kezét, így a lóra csak a csípőjével, testsúlyának helyes eloszlásával tud hatni. És bizony ez az egyik legalapvetőbb és ugyanakkor legmesteribb lovaglás. Itt ötvöződik a voltizs, a díjugratás és a díjlovaglás az ősi magyar vérmérséklettel és a ló iránti szeretettel, tisztelettel, ettől leszünk igazi lovas nemzet.